Megérkezett a második fejezet

Köszönöm az eddigi kommenteket és megtekintéseket! Hoztam a második fejezetet is, a címe: Remény. Jó olvasást! Tovább a második fejezethez

Remény (2. fejezet)

Emlékszem Daryl – re, amikor kicsi voltam, egy báty volt, akire felnéztem, aki mindennap bejött a gyerekotthonba és erős emberré nevelt. Később egy báty volt, akire felnéztem, aki alárendelt volt, mégis tökéletesen szabad, velem együtt. Végül egy férfi volt, a bátyám, akit mindenkinél jobban szerettem és felnéztem rá, és akit elhagytam magamért.

Daryl úgy ölel, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatnék a kezeiből, örülök neki, mert úgy érzem, bármikor összeeshetek a bűntudat alatt. A hátába csimpaszkodva, kimondom az egyetlen szót, ami évek óta nyomaszt: Sajnálom. Halkan, suttogva, könnyes szemmel. Enged az ölelésen és a veranda felé húz, az utolsó lépcsőfokra ülünk. Leteszi az nyílpuskát, magához von, homlokát a vállamnak támasztja. Ez több érzelemkinyilvánítás, mint amit valaha láttam tőle. Ilyenek vagyunk, én meg ő. Hagyom, felfoghassa, hogy élek, csak akkor szólalok meg, amikor nem bírom tovább, életemben először úgy érzem, magyarázkodnom kell.

-          – Anya úgy vélte így jobb lesz, mindnyájunknak, féltem, ezért beleegyeztem. – Nem emeli fel a fejét, de a légzéséből tudom, figyel. – Az ő ötlete volt a halálom, miután…

Miután apánk majdnem agyonvert. Nem tudom kimondani, apánk arca üldöz az álmaimban.

-       – Nem hárítom Anyára a felelősséget, akartam az újrakezdést, meg akartam szabadulni Apától és Merle – től.

Lassan felnéz rám.

-             – Merle meghalt, Anya átváltozott, megöltem.

Anya. Megtört test. Emberként is a leggyengébb volt. Daryl – nek kellett megölnie, egy újabb morzsa falon, csak ez talán nagyobb, mint a többi.  Remegve szívja be a levegőt.

-             – Megkerestek, nem sokkal később az állítólagos halálom után.

Végre elmondhatom, valakinek, aki ismert Felicita Dixon – nak, tudnom kell, hogy maradt e még bármi a régi énemből, mert az erőm mindenhez, Daryl – től ered.

-              – Titkosított lettem, vagyis a külvilág számára halott. Hónapok alatt feltornáztam magam, én voltam a csodagyerek, akiről nem lehetett beszélni. A tizenhatodik szülinapomon vezetőtisztnek neveztek ki. Kaptam egy huszonéves férfiakból álló csoportot, egy tizenéves kislány. – Emlékszem mindenkire, a halálukra. – Nem hittek bennem, nem vettek komolyan, de megmutattam nekik. Nem engedték, hogy igazi fegyverekkel mutassam meg, elmentünk paintballozni. – Felnevetek az emlék abszurditásán, előttem van a meglepődött arcuk. – Egyedül győztem le a hét főből álló csapatot, pár perc alatt. Utána hittek bennem. Évekig mi voltunk a legjobb csapat.

-                 – Hogyan haltak meg? – Daryl érzi, tudja, a hangsúlyból, belőlem olvas.

-             – Nem kellett megélniük ezt a szart. – Ijesztő látvány lehetek, kisírt szemmel nevetek, keserűen. – Volt egy csapda.

Nem kéri, hogy folytassam, nem is tudnám. Hogy láthat most engem? Élveztem a katonáskodást, míg ő Merle alatt dolgozott, kimerítőbb volt a munkája, Merle –t nem épp a teljesen hétköznapi üzleteiről ismertük. Merle számomra nem, mint báty szerepelt a nyilvántartásban, inkább őrült fickó, aki a rokonom és, aki kegyetlenül be tud kattanni, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné.

-                   – Nem haragszom rád.

Ennyit mond.  Nem is kell több. Csillogó szemekkel nézek rá, kemény puszit nyom a homlokomra. Mi megbeszéltük.

Óriási röhögés robban ki az autóban, az újonnan szerzett járgány ringatja a seggünk, nyomorgunk a három személyes ülőkén négyen. Senkit sem érdekel, haza tartunk, vagyis ők, én egy ismeretlen Alexandria nevű hely felé, amiről remélem, hogy az otthonom lesz. Órák óta Abraham történeteit hallgatjuk és fel – felnevetünk, vagy épp belegondolunk a mélységébe. Nehezen vesszük észre.

Megakad a szemem néhányukon, az út szélén botladoznak egy irányba, alig figyelnek fel a közeledő járműre. Pár méter múlva újabbak, és néhány méter kihagyásával megint, haladnak előre. Meglegyintem Daryl térdét és feléjük biccentek.

-                   – Leszakadhattak páran.

Rossz előérzettel pásztázzuk a kisebb csoportokban Alexandria felé haladó Rothadókat. Majd meglátjuk a falat, lemezek a földbe ásva, gerendával megtámasztva és egy bedőlt torony, bejáróként a sok Kóborlónak.

-           – A fészkes picsába! – Abraham úgy mondja a káromkodást, mint én a jó reggelt, hasonlóan derűsen.

Lefékezünk az eredetileg behajtásra szolgált kapu előtt, kikászálódunk, de nem sok mindent látni. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodom a robosztus gépjármű elejére, táncolni tudnék rajta, akkora a hely. Innen már látom, a Járkálók beözönlöttek, odabent mindenhol vánszorognak. Felkapaszkodnak a többiek is, akkor pillantom meg az élőket.

-          –  Baszki! – Fiatal nő és srác, és egy tizenéves lány. Körülvették őket. – Ott! – mutatok rájuk és előrántom a fegyvert.

Precízen dolgozunk, leszedjük a hozzájuk legközelebbiekket, aztán szép sorjában a többi összegyűltet, addig felénk futnak.

-            – Mi a frász történt itt? – A srácnak szegezik a kérdést, talán koreai lehet, közelebbről idősebbnek tűnik, a nő kezét szorongatja, pár évvel járhatnak előttem.

-                 –  Megtámadtak minket, W betű van a fejükön, a kamionnal. A kürt idecsalta a Kóborlók felét.

A kamionkürt. Innen jött a hang. Mégiscsak túlélték.

A nő felbámul rám, majd Daryl –re néz. Hasonlítanánk? A koreai srác elhúzza a kaput.

-                   – Maggie, Enid, szálljatok be, kérlek! – Abraham utasítása cselekvés nélkül marad.

Daryl –el egyszerre ugrunk le az autóról, elrejtem a mosolyom, miközben Sasha és Abraham is földet ér.

-                   – Kint maradunk – mondja a nő, Maggie még engem méregetve, körülkémlel, hogy beleköt- e bárki is a kijelentésébe, majd ismét engem néz.

A srác gyötrődő arccal fordul felém, félti a lányt. Maggie Daryl –re pillant és hozzám lép.

-                     – Maggie vagyok – nyújtja a kezét és mosolyog.

-          – Felicita – fogadom el és visszamosolygok rá. Szemében azt látom, várja, hogy elmondja, ki vagyok, vagyis pontosan, hogy mi közöm Daryl – hez. Hát nem a barátnője vagyok, csajszi, annál rosszabb, a húga.

-                      – Na, intézzük el ezeket.

Abrahamről néhány tény, amit megállapítottam: egyenes, pontos és élvezi a Kóborlók kivégzését, csillog tőle a szeme, mint a kisgyerekeké, amikor csokit kapnak.

Egy nagy csoportba verődünk össze, szinte szótlanul mindenki tudja a stratégiát, melynek az alapja megölni körülöttünk a Rothadókat. Nem gépfegyvert használok, hanem a macsétát, és nekik esem. Engem egyfajta transzba ejt az ölés. Minél jobban csinálom, annál feljebb akarok törni, nem elégszem meg semmivel, ami ebben az esetben segít. Sokan vannak, nagyon sokan, de mi erősek vagyunk, tartjuk magunkat.

            Egy másik emberekből álló csapatot is felfedezek, a többiek arcán felismerés és megnyugvás látszódik, a társaik életben vannak. Túlélők élnek itt, és még ha most nem is a legjobb a helyzet, akkor is ez már egy kisebb társadalom, akik képesek fenntartani az állandót.

A nyílpuska túloldalán (1. fejezet)

És íme itt az első rész, jó olvasást! Hozzászólást elfogadok ;)

  A férfi és a nálam pár évvel idősebb csaj között teljes az összhang. Abszurdum, undorító, túl boldog, mégis megmosolyogtató. A baj az, hogy évek óta normális számomra az abszurdum, átlagos az undorító, messzi a boldog és nem mosolygok meg semmit. Vagyis inkább kifele kémlelek az újonnan szerzett járgány ablakán, Daryl – t nézve, akárcsak egy távoli jövőt, még ha a régelveszett múlt is ő. Most még jobban hiányzik, hogy ilyen közel van.

  A nap már lemenőben, biztos szállást kéne találnunk, de ők csak mennek, előre, haza. Nyílván haza. Hova sietne ennyire bárki is? Köhögök kettőt.

-         – Mindjárt sötét, kéne valami estére… - Nem válaszolnak, szemükkel kommunikálnak. Veszekedés néma tárgyát okoztam.

Végül a csaj, talán Sasha a neve, a rádió után nyúl.

-           – Daryl, meg kéne állnunk estére, az út több mint fele hátravan… pihennünk kell.

Lassan érkezik válasz: – Rendben.

  Már sötét az égbolt, mikorra egy házat találunk, az erdő gyéren szűri a hold fényét, utat mutatva nekünk. A ház körül valaki gyenge, de annál használhatóbb riasztóberendezést húzott, konzervdobozokból és mindenből, ami zörög, ha nekimegy valami. Daryl a fák mögül megrángatja az alapdrótot és várunk. A környék csendes, senki nem jön. Még egyszer megrángatja. Most se figyel fel senki a zajra. Halkan, egy kupacban az épülethez osonunk. Felkaptatunk a három lépcsőfokon, ami a verandára vezet, egyenesen a bejárati ajtóig. Daryl végignéz hármunkon, aztán kopog. Talán fél perc telhet el lihegésekkel.

  Aztán berontunk, a szememnek könnyen megy felfogni az újat, jobbra átlagos nappali, kandallóval és kanapéval, balra óriási konyha, konyhaszigettel és egy ajtóval. Velünk szemben folyosó, három ajtóval, Daryl után arra indulok. Benyit az első, én a második ajtón. Fürdőszoba, mint az egész ház, ez is hétvégi stílusra tervezve, kézzel faragott cuccokkal.  Hívogat a mosdás gondolata.

   Miután Abraham a konyhából nyíló dolgozószobában megöl egy Rothadót, biztosítjuk a házat. Nagy előnyünkre szolgálnak a redőnyök, amik minden ablakot védenek. Gyertyákat és konzerveket is találunk, tehát nem kell fogyasztanunk a saját készletünkből. Tüzet gyújtunk a kandallóban, édes meleget sugároz magából és gyenge fényt ad a szobának.

 Odatelepszem az ülőrészére, így az arcom sötétbe burkolódzik, tökéletesen rálátok hármukra. Abraham magára vállalja az őr szerepét, nem a nagyobb termete és szögletesre nyírt, vörös szakálla, hanem a hangjában rejlő parancsoló érzék miatt nem vitatkozom vele. Vannak, akik ilyen képességgel születnek, ismertem hozzá hasonló embereket. Sasha a kanapét foglalja el, nem tudom, alszik – e, ám szemét mindenképp pihenteti, egész tűrhető arcnak bizonyul, mikor nem beszél. Daryl az ablakhoz tartozó széles, ágynak kialakított párkányon fekszik, lábait felhúzva, kezeit feje alá téve bámulja a mennyezetet.

  Észreveszi, hogy bámulom, ezért nem sietek elkapni a tekintetem, visszabámul rám. Egy könnycsepp szabadul ki az örök fogságra ítélt zárkájából és nedvesíti meg az arcom. Nem lehetek gyenge! Elnézek máshova, mielőtt észrevenné a könnyeket.

  Vér fröccsen a betonon. Másodpercekbe telik, hogy ráeszméljek a valóságra. Az álmom brutalitásának sokkhatása alatt önkéntelenül levegő után kapkodok.

-          Rossz álom? – Megrémít a hirtelen hang, Daryl felé kapom a fejem. Lábait keresztbe téve, háttal a falnak dőlt, egy konzerv tartalmát pusztítja.

-            – Ja – bólintok sóhajtva.

  Hajam a nyakamhoz tapad, pólóm átázott az izzadságtól.

-            –  Saját kútja lehet, működik a rendszer, ha le akarsz…

  Úgy nézek rá, mint, aki nem képes felfogni, mit mond.  Újfent bámulom, ezúttal szintén visszamered rám.

-            –  Mi bajod? – Kegyetlenül böki oda a két szót, melyek tűkként landolnak a szívemben. Nem ismer fel, azt hiszi valami őrült csaj vagyok, aki egyfolytában vizslatja.

  Nem válaszolok, inkább a fürdőszoba felé veszem az irányt és bezárkózom. Mindennél jobban el akarom mondani neki. Én vagyok az. Hinne nekem? Magához szorítana, és ott folytatnánk, ahol abbahagytuk? Vagy nem hinne? Ordítozna velem, hogy mekkora áruló vagyok? Miért állítok ilyen lehetetlenséget? Szeretet annyira, hogy meg akarna ölni egy hazugságért? De ki állítaná magáról azt, hogy én vagyok, hamisan? Minek?

  Felhúzom a csuklómon a pólót. A szárnyak megnyugtatnak. Forró fürdőt készítek magamnak, a ruháimat kimosom, és a radiátorra teregetem, aztán élvezem a rég nem érzett tisztaságot.

  Órákkal később jövök ki, Daryl és Abraham gyengéd vitát folytat, Sasha alszik. Elhallgatnak, mihelyst belépek, a tűz pár csupán pislákol, természetes fény szűrődik be a réseken keresztül. A táskámban pakolok, de érzem a tekintetük a hátamon. Kérdőn megfordulok. Engem méregetnek.

-            – Akartok valamit? – Hasonló hangzással mondom a szót, mint legutóbb Daryl.

  A két férfi összenéz, látszik, hogy döntésképtelenek valamiben.

-           – Ahonnan eltereltük a Kóborlókat, Alexandria, az otthonunk. – Alexandria.

  Konzervek hangjátéka csendül fel odakint. Rothadók. Abraham ölés léptekkel az ablaknál terem és kikuksol egy kicsi résen.

-          – Jönnek páran, segíthetnétek.  - A reakciómat lesi.

  Azt hiszi, nem vagyok rá képes? Vagy, hogy nem segítenék? Megfeszített arcizmokkal kikerülöm és kilépek a fényes reggelbe. Nyájakat nyírtam ki, ezek meg huszonvalahányan lehetnek. Hagyom, hogy az alábecsülésből származó csekély dühöm átjárjon, úgy jobban megy. Hallom, ahogy mögöttem kilépnek a verandára, lelépdelek az utolsó lépcsőfokra. Az övemhez csatolt fegyvereim után nyúlok, kezem megakad a kedvencemen: a hegyes végű macsétán. Szinte mosolyogva vágom ketté az első fejét.

  Az első meghozza a kedvem, a többi felpezsdít. Sorozatban végzem ki őket, egy pillanat szünetet sem tartva, visz a lendület. Fejüket különféleképpen szúrom át, hasítom ketté vagy vágom le, hogy megtaposhassam.  Az termés huszonhét végleg halott körülöttem.  Ölésmámor hatása alatt fújtatok egyet és feltekintek rájuk.

-             – Kislány, ez… - szólal meg Abraham, de én Daryl – t lesem.

  Még egy Járkáló bukkan fel, átesik a dróton, ám nem hagyom, hogy felálljon, belevágom a macsétát, mielőtt felemelhetné a fejét. Aztán kiabálást hallok, megpördülök a tengelyem körül, hogy egy nyílpuskával szemben találhassam magam. Daryl két méterre tőlem a szeme elé szegezi a fegyvert, célba véve engem, Abraham mögötte áll, Sasha a nyitott ajtóban riadtan.

  A legkézenfekvőbb kérdést teszi fel.

-            – Ki vagy te? – Összeugrik a gyomrom.

-            – Emlékszel? – Alig kivehető szemeiben valami más.

-      – Ki vagy te? Mi a neved? – Átkozott könnycseppet eredményez a visszafojtott érzés. Reszketve eresztem ki a levegőt.

-             – Felicita Dixon.

 Megáll az idő.

-               – Daryl, emlékszel rám, én vagyok az, Fel… - Nem tudom, mit mondhatnék.

-              – Ő meghalt. Ki vagy te? – Nem hisz nekem, ő nem hisz nekem. Daryl, könyörgöm!

-              – Én vagyok az, Daryl… Fel…

  Nehezen fogom vissza a remegésem, nem hisz nekem. Rám szegezett nyílpuskája mögött tekintete semmit se árul el. Számomra semmit.

  A szárnyak.

 Lassan elindulok felé, testtartása feszült, ugrásra kész, mégis hozzálépek, az íj centikre van a szememtől. Engedi, hogy lehúzzam erős kezét a szerkezettel együtt. Néz, de most máshogy, hisz nekem, csak még be kell bizonyítanom. Mellkasa elé emelem a karom. Készen állsz? Készen állok?

 Felhúzom a puha anyagot, hogy kiengedhessem a szárnyaim, a csuklómon. Néhány fekete vonal, némi beugrással a bőrömön, de annál sokkal több.  A bátyám szárnyát jelenti, Daryl – ét.

Beharangozó

Sziasztok!
Most nyílt a blog, minden tudnivalót oldalt elolvashattok. Kommenteket szívesen elfogadok, az elérhetőségemet oldalt találhatjátok, ha kérdésetek van. Minden vasárnap új rész, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! A Prológust már olvashatjátok is: ->Tovább a Prológushoz

Prológus

   Fordítok egyet a mókushúson. Nem a legfinomabb étel, amit valaha ettem, de megteszi, mindenképp jobb, mint a múlt heti szükség – giliszta. Előételnek az újonnan szerzett ananász konzervet eszem, de csak a felét, beosztom. A roncshalmaz ház négy konzervvel, két késsel és egy könyvvel gazdagított. SCI –fi a javából, már amit a fülszöveg ígér. Leszedegetem a majdnem ropogósra sült húst a botról és nekiesem, közben fél kézzel feltárom a könyvet. El is feledtetné velem a főhős, hogy nem abban a világban vagyok, ahol valójában, de akkor hörgést hallok. Mély torokhang.

-          Csak egy percre… - fortyogok.

Ezúttal négyen jönnek, ruhájuk szakadt, néhol kormos. Az első egész hamar odaér, átkozom magam a másodpercekig tartó álmodozásom miatt. Rám ront, félig kiálló bordázata a bőrömhöz simul, megszoktam már, hogy undorítóak. Ellököm magamtól, a földre esik, nem várom meg, míg feláll, kettévágom a fejét ferde végű kardommal.

A második és a harmadik egy időben érkeznek, mit sem hozzárakva a helyzetükhöz, elrúgom az egyiket, a másikat egyből arcon szúrom, aztán az eltántorodottat lefejezem. A negyedik épp hogy vánszorog felém, legalább hat méter lemaradásban van, előveszem a bőrdzsekim belsejében lapuló 14 –es számút kést és célzok. A kés milliméterre pontosan érkezik, a Rothadó elterül.

   Minden pillanat számít. Hallanod kell a légzését, tudnod kell a következő lépését, okosabbnak kell lenned nála. Úgy kell érezned, ahogy ő, és amikor már biztos vagy benne…

Kamionkürt hangja süvít a levegőbe.  Az zsákmány elsuhan a bokrokban.

-           – Basszameg! – sziszegem.

   Kamionkürt. Tudatosul a hang. Emberek. Élő emberek.

  Felkapom a táskám és futásnak eredek. A motorom a betonút szélén hagytam, csak öt perc gyalog. Hamarosan megpillantom az utat, majd a motort is. Felugrom a rozoga járműre és próbálkozom.

Semmi. Újra. Még csak pöfékelés sincs. Megint. Semmi. Még négyszer járok sikertelenül, aztán adom fel. A jó büdös… Lehuppanok a földre és abba az irányba kémlelek, ahonnan a kürtöt sejtem. Bajban lehetnek, a zajra gyűlnek a Rothadók. Ez nem az én gondom, minél távolabb leszek, annál jobb. Gyalog indulok útnak, biztosan lesz egy város, találok élelmet és autót is, és kereshetek biztonságos helyet, élni. Vagy azzá tehetek egyet, véglegesen.

   A kürt fél órája halkult el. Túlélhették? Fura, rosszfajta bizsergés jár át. Nem élték túl.

  Zümmögésekhez hasonlító hangok ütik meg a fülem, de ezek nem zümmögések. Megtorpanok, kényszerítem magam, hogy megnyugodjak. Valami nagyon rossz közelségét érzem, de ez csak paranoia. Mélyen beszívom a levegőt, kifújom. Most élesebben hallom, nem zümmögés, egyeletlen, mély hörgés. Hörgés. Több száz.

  A kép, ami elém tárul megdermeszt. Százával jönnek, másképp rondák, véresek és éhesek. Botladoznak egy autó és egy motor után, vezetik őket. A motoros, egy fickó hamar észrevesz, és előre jön, hozzám. Még a látvány hatása alatt állva, majdnem arrébb ugrom, mikor beér mellém. Aztán felpillantok az arcára…

-           – Fájni fog? – kérdezem várakozó arccal. Megnyugtatóan elmosolyodik.

-           – Erős vagy, kibírod. – Bólintok.

-           – Mehet? – Utoljára felnézek rá.

-          –  Mehet – mondom a tetováló művésznek.

 Borzasztóan fáj, éget, szúr, de kibírom, és örökre szárnyalhatok.

   Egyik lábával megtámaszt a talajon, biccent. Biccentés? Ennyi?

-        –  Nincs sok időnk, a nevem Daryl. A tied? – Erősen méreget. Nem ismer fel. Én vagyok az, Daryl! Felicita. Csak bámulom. – Elég sokan jönnek mögöttünk, szóval…

-         –   Miért lényeges a nevem? – csattanok fel. Nem ismer fel, elfelejtett.

-         –  Hány Kóborlót öltél meg? – kérdi.

-          –  Kismilliót.  - Szemei alatt húzódó vonalak összébb ugranak. – Miért?

-          –  És hány embert? – Ez valami teszt? A Rothadók tömege egyre közelebb kerül, szorít az idő.

-        –  Huszonkilencet. – Mindennap érzem. Szeme, mely amúgy is egy vonal, még jobban összehúzódik, máshogy néz most rám. Nem hagyhatsz itt!

-          –  Miért? – Jó választ kell adnom. A Rothadókra, majd Daryl – re nézek.

-          –  Ölsz vagy megölnek. Én az elsőt választottam.

  A mondandóm helytáll, mert a következő percben már a motoron ülök mögötte. Kezeimet önkéntelenül a derekára fonom, és ugyan nem ismert fel, de így is engedi ezt a bennfentes közelséget. A mellényére szerelt rádió recseg, ropog, majd:

-        –  Nem toborzunk épp. – Csak ennyit mond a nő, de tele van célzással. Nem kellek nekik. Megint recseg.

-           – Ne hallgass rá! – Ez most egy mélyebb férfihang. Daryl pár pillanatig gondolkozik.

-           –  Akkor toborzok, amikor úgy adódik – válaszol és le van zárva.

  Nagyon sokáig a hörgés és a járművek szenvedése hallatszik csak. Vajon honnan terelik el a Kóborlókat? Van egy biztos táboruk?

-           – Nem beszélsz sokat, ha? – löki hátra, amolyan bedobok valami témát dolognak.

-           – Te se – felelem. Ezen, mintha elgondolkodtatnám.

-           – Családi vonás. – Ki hagy egy dobbanásnyit a szívem. Ez célzás volt?