Remény (2. fejezet)

Emlékszem Daryl – re, amikor kicsi voltam, egy báty volt, akire felnéztem, aki mindennap bejött a gyerekotthonba és erős emberré nevelt. Később egy báty volt, akire felnéztem, aki alárendelt volt, mégis tökéletesen szabad, velem együtt. Végül egy férfi volt, a bátyám, akit mindenkinél jobban szerettem és felnéztem rá, és akit elhagytam magamért.

Daryl úgy ölel, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatnék a kezeiből, örülök neki, mert úgy érzem, bármikor összeeshetek a bűntudat alatt. A hátába csimpaszkodva, kimondom az egyetlen szót, ami évek óta nyomaszt: Sajnálom. Halkan, suttogva, könnyes szemmel. Enged az ölelésen és a veranda felé húz, az utolsó lépcsőfokra ülünk. Leteszi az nyílpuskát, magához von, homlokát a vállamnak támasztja. Ez több érzelemkinyilvánítás, mint amit valaha láttam tőle. Ilyenek vagyunk, én meg ő. Hagyom, felfoghassa, hogy élek, csak akkor szólalok meg, amikor nem bírom tovább, életemben először úgy érzem, magyarázkodnom kell.

-          – Anya úgy vélte így jobb lesz, mindnyájunknak, féltem, ezért beleegyeztem. – Nem emeli fel a fejét, de a légzéséből tudom, figyel. – Az ő ötlete volt a halálom, miután…

Miután apánk majdnem agyonvert. Nem tudom kimondani, apánk arca üldöz az álmaimban.

-       – Nem hárítom Anyára a felelősséget, akartam az újrakezdést, meg akartam szabadulni Apától és Merle – től.

Lassan felnéz rám.

-             – Merle meghalt, Anya átváltozott, megöltem.

Anya. Megtört test. Emberként is a leggyengébb volt. Daryl – nek kellett megölnie, egy újabb morzsa falon, csak ez talán nagyobb, mint a többi.  Remegve szívja be a levegőt.

-             – Megkerestek, nem sokkal később az állítólagos halálom után.

Végre elmondhatom, valakinek, aki ismert Felicita Dixon – nak, tudnom kell, hogy maradt e még bármi a régi énemből, mert az erőm mindenhez, Daryl – től ered.

-              – Titkosított lettem, vagyis a külvilág számára halott. Hónapok alatt feltornáztam magam, én voltam a csodagyerek, akiről nem lehetett beszélni. A tizenhatodik szülinapomon vezetőtisztnek neveztek ki. Kaptam egy huszonéves férfiakból álló csoportot, egy tizenéves kislány. – Emlékszem mindenkire, a halálukra. – Nem hittek bennem, nem vettek komolyan, de megmutattam nekik. Nem engedték, hogy igazi fegyverekkel mutassam meg, elmentünk paintballozni. – Felnevetek az emlék abszurditásán, előttem van a meglepődött arcuk. – Egyedül győztem le a hét főből álló csapatot, pár perc alatt. Utána hittek bennem. Évekig mi voltunk a legjobb csapat.

-                 – Hogyan haltak meg? – Daryl érzi, tudja, a hangsúlyból, belőlem olvas.

-             – Nem kellett megélniük ezt a szart. – Ijesztő látvány lehetek, kisírt szemmel nevetek, keserűen. – Volt egy csapda.

Nem kéri, hogy folytassam, nem is tudnám. Hogy láthat most engem? Élveztem a katonáskodást, míg ő Merle alatt dolgozott, kimerítőbb volt a munkája, Merle –t nem épp a teljesen hétköznapi üzleteiről ismertük. Merle számomra nem, mint báty szerepelt a nyilvántartásban, inkább őrült fickó, aki a rokonom és, aki kegyetlenül be tud kattanni, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné.

-                   – Nem haragszom rád.

Ennyit mond.  Nem is kell több. Csillogó szemekkel nézek rá, kemény puszit nyom a homlokomra. Mi megbeszéltük.

Óriási röhögés robban ki az autóban, az újonnan szerzett járgány ringatja a seggünk, nyomorgunk a három személyes ülőkén négyen. Senkit sem érdekel, haza tartunk, vagyis ők, én egy ismeretlen Alexandria nevű hely felé, amiről remélem, hogy az otthonom lesz. Órák óta Abraham történeteit hallgatjuk és fel – felnevetünk, vagy épp belegondolunk a mélységébe. Nehezen vesszük észre.

Megakad a szemem néhányukon, az út szélén botladoznak egy irányba, alig figyelnek fel a közeledő járműre. Pár méter múlva újabbak, és néhány méter kihagyásával megint, haladnak előre. Meglegyintem Daryl térdét és feléjük biccentek.

-                   – Leszakadhattak páran.

Rossz előérzettel pásztázzuk a kisebb csoportokban Alexandria felé haladó Rothadókat. Majd meglátjuk a falat, lemezek a földbe ásva, gerendával megtámasztva és egy bedőlt torony, bejáróként a sok Kóborlónak.

-           – A fészkes picsába! – Abraham úgy mondja a káromkodást, mint én a jó reggelt, hasonlóan derűsen.

Lefékezünk az eredetileg behajtásra szolgált kapu előtt, kikászálódunk, de nem sok mindent látni. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodom a robosztus gépjármű elejére, táncolni tudnék rajta, akkora a hely. Innen már látom, a Járkálók beözönlöttek, odabent mindenhol vánszorognak. Felkapaszkodnak a többiek is, akkor pillantom meg az élőket.

-          –  Baszki! – Fiatal nő és srác, és egy tizenéves lány. Körülvették őket. – Ott! – mutatok rájuk és előrántom a fegyvert.

Precízen dolgozunk, leszedjük a hozzájuk legközelebbiekket, aztán szép sorjában a többi összegyűltet, addig felénk futnak.

-            – Mi a frász történt itt? – A srácnak szegezik a kérdést, talán koreai lehet, közelebbről idősebbnek tűnik, a nő kezét szorongatja, pár évvel járhatnak előttem.

-                 –  Megtámadtak minket, W betű van a fejükön, a kamionnal. A kürt idecsalta a Kóborlók felét.

A kamionkürt. Innen jött a hang. Mégiscsak túlélték.

A nő felbámul rám, majd Daryl –re néz. Hasonlítanánk? A koreai srác elhúzza a kaput.

-                   – Maggie, Enid, szálljatok be, kérlek! – Abraham utasítása cselekvés nélkül marad.

Daryl –el egyszerre ugrunk le az autóról, elrejtem a mosolyom, miközben Sasha és Abraham is földet ér.

-                   – Kint maradunk – mondja a nő, Maggie még engem méregetve, körülkémlel, hogy beleköt- e bárki is a kijelentésébe, majd ismét engem néz.

A srác gyötrődő arccal fordul felém, félti a lányt. Maggie Daryl –re pillant és hozzám lép.

-                     – Maggie vagyok – nyújtja a kezét és mosolyog.

-          – Felicita – fogadom el és visszamosolygok rá. Szemében azt látom, várja, hogy elmondja, ki vagyok, vagyis pontosan, hogy mi közöm Daryl – hez. Hát nem a barátnője vagyok, csajszi, annál rosszabb, a húga.

-                      – Na, intézzük el ezeket.

Abrahamről néhány tény, amit megállapítottam: egyenes, pontos és élvezi a Kóborlók kivégzését, csillog tőle a szeme, mint a kisgyerekeké, amikor csokit kapnak.

Egy nagy csoportba verődünk össze, szinte szótlanul mindenki tudja a stratégiát, melynek az alapja megölni körülöttünk a Rothadókat. Nem gépfegyvert használok, hanem a macsétát, és nekik esem. Engem egyfajta transzba ejt az ölés. Minél jobban csinálom, annál feljebb akarok törni, nem elégszem meg semmivel, ami ebben az esetben segít. Sokan vannak, nagyon sokan, de mi erősek vagyunk, tartjuk magunkat.

            Egy másik emberekből álló csapatot is felfedezek, a többiek arcán felismerés és megnyugvás látszódik, a társaik életben vannak. Túlélők élnek itt, és még ha most nem is a legjobb a helyzet, akkor is ez már egy kisebb társadalom, akik képesek fenntartani az állandót.