Prológus

   Fordítok egyet a mókushúson. Nem a legfinomabb étel, amit valaha ettem, de megteszi, mindenképp jobb, mint a múlt heti szükség – giliszta. Előételnek az újonnan szerzett ananász konzervet eszem, de csak a felét, beosztom. A roncshalmaz ház négy konzervvel, két késsel és egy könyvvel gazdagított. SCI –fi a javából, már amit a fülszöveg ígér. Leszedegetem a majdnem ropogósra sült húst a botról és nekiesem, közben fél kézzel feltárom a könyvet. El is feledtetné velem a főhős, hogy nem abban a világban vagyok, ahol valójában, de akkor hörgést hallok. Mély torokhang.

-          Csak egy percre… - fortyogok.

Ezúttal négyen jönnek, ruhájuk szakadt, néhol kormos. Az első egész hamar odaér, átkozom magam a másodpercekig tartó álmodozásom miatt. Rám ront, félig kiálló bordázata a bőrömhöz simul, megszoktam már, hogy undorítóak. Ellököm magamtól, a földre esik, nem várom meg, míg feláll, kettévágom a fejét ferde végű kardommal.

A második és a harmadik egy időben érkeznek, mit sem hozzárakva a helyzetükhöz, elrúgom az egyiket, a másikat egyből arcon szúrom, aztán az eltántorodottat lefejezem. A negyedik épp hogy vánszorog felém, legalább hat méter lemaradásban van, előveszem a bőrdzsekim belsejében lapuló 14 –es számút kést és célzok. A kés milliméterre pontosan érkezik, a Rothadó elterül.

   Minden pillanat számít. Hallanod kell a légzését, tudnod kell a következő lépését, okosabbnak kell lenned nála. Úgy kell érezned, ahogy ő, és amikor már biztos vagy benne…

Kamionkürt hangja süvít a levegőbe.  Az zsákmány elsuhan a bokrokban.

-           – Basszameg! – sziszegem.

   Kamionkürt. Tudatosul a hang. Emberek. Élő emberek.

  Felkapom a táskám és futásnak eredek. A motorom a betonút szélén hagytam, csak öt perc gyalog. Hamarosan megpillantom az utat, majd a motort is. Felugrom a rozoga járműre és próbálkozom.

Semmi. Újra. Még csak pöfékelés sincs. Megint. Semmi. Még négyszer járok sikertelenül, aztán adom fel. A jó büdös… Lehuppanok a földre és abba az irányba kémlelek, ahonnan a kürtöt sejtem. Bajban lehetnek, a zajra gyűlnek a Rothadók. Ez nem az én gondom, minél távolabb leszek, annál jobb. Gyalog indulok útnak, biztosan lesz egy város, találok élelmet és autót is, és kereshetek biztonságos helyet, élni. Vagy azzá tehetek egyet, véglegesen.

   A kürt fél órája halkult el. Túlélhették? Fura, rosszfajta bizsergés jár át. Nem élték túl.

  Zümmögésekhez hasonlító hangok ütik meg a fülem, de ezek nem zümmögések. Megtorpanok, kényszerítem magam, hogy megnyugodjak. Valami nagyon rossz közelségét érzem, de ez csak paranoia. Mélyen beszívom a levegőt, kifújom. Most élesebben hallom, nem zümmögés, egyeletlen, mély hörgés. Hörgés. Több száz.

  A kép, ami elém tárul megdermeszt. Százával jönnek, másképp rondák, véresek és éhesek. Botladoznak egy autó és egy motor után, vezetik őket. A motoros, egy fickó hamar észrevesz, és előre jön, hozzám. Még a látvány hatása alatt állva, majdnem arrébb ugrom, mikor beér mellém. Aztán felpillantok az arcára…

-           – Fájni fog? – kérdezem várakozó arccal. Megnyugtatóan elmosolyodik.

-           – Erős vagy, kibírod. – Bólintok.

-           – Mehet? – Utoljára felnézek rá.

-          –  Mehet – mondom a tetováló művésznek.

 Borzasztóan fáj, éget, szúr, de kibírom, és örökre szárnyalhatok.

   Egyik lábával megtámaszt a talajon, biccent. Biccentés? Ennyi?

-        –  Nincs sok időnk, a nevem Daryl. A tied? – Erősen méreget. Nem ismer fel. Én vagyok az, Daryl! Felicita. Csak bámulom. – Elég sokan jönnek mögöttünk, szóval…

-         –   Miért lényeges a nevem? – csattanok fel. Nem ismer fel, elfelejtett.

-         –  Hány Kóborlót öltél meg? – kérdi.

-          –  Kismilliót.  - Szemei alatt húzódó vonalak összébb ugranak. – Miért?

-          –  És hány embert? – Ez valami teszt? A Rothadók tömege egyre közelebb kerül, szorít az idő.

-        –  Huszonkilencet. – Mindennap érzem. Szeme, mely amúgy is egy vonal, még jobban összehúzódik, máshogy néz most rám. Nem hagyhatsz itt!

-          –  Miért? – Jó választ kell adnom. A Rothadókra, majd Daryl – re nézek.

-          –  Ölsz vagy megölnek. Én az elsőt választottam.

  A mondandóm helytáll, mert a következő percben már a motoron ülök mögötte. Kezeimet önkéntelenül a derekára fonom, és ugyan nem ismert fel, de így is engedi ezt a bennfentes közelséget. A mellényére szerelt rádió recseg, ropog, majd:

-        –  Nem toborzunk épp. – Csak ennyit mond a nő, de tele van célzással. Nem kellek nekik. Megint recseg.

-           – Ne hallgass rá! – Ez most egy mélyebb férfihang. Daryl pár pillanatig gondolkozik.

-           –  Akkor toborzok, amikor úgy adódik – válaszol és le van zárva.

  Nagyon sokáig a hörgés és a járművek szenvedése hallatszik csak. Vajon honnan terelik el a Kóborlókat? Van egy biztos táboruk?

-           – Nem beszélsz sokat, ha? – löki hátra, amolyan bedobok valami témát dolognak.

-           – Te se – felelem. Ezen, mintha elgondolkodtatnám.

-           – Családi vonás. – Ki hagy egy dobbanásnyit a szívem. Ez célzás volt?