A nyílpuska túloldalán (1. fejezet)

És íme itt az első rész, jó olvasást! Hozzászólást elfogadok ;)

  A férfi és a nálam pár évvel idősebb csaj között teljes az összhang. Abszurdum, undorító, túl boldog, mégis megmosolyogtató. A baj az, hogy évek óta normális számomra az abszurdum, átlagos az undorító, messzi a boldog és nem mosolygok meg semmit. Vagyis inkább kifele kémlelek az újonnan szerzett járgány ablakán, Daryl – t nézve, akárcsak egy távoli jövőt, még ha a régelveszett múlt is ő. Most még jobban hiányzik, hogy ilyen közel van.

  A nap már lemenőben, biztos szállást kéne találnunk, de ők csak mennek, előre, haza. Nyílván haza. Hova sietne ennyire bárki is? Köhögök kettőt.

-         – Mindjárt sötét, kéne valami estére… - Nem válaszolnak, szemükkel kommunikálnak. Veszekedés néma tárgyát okoztam.

Végül a csaj, talán Sasha a neve, a rádió után nyúl.

-           – Daryl, meg kéne állnunk estére, az út több mint fele hátravan… pihennünk kell.

Lassan érkezik válasz: – Rendben.

  Már sötét az égbolt, mikorra egy házat találunk, az erdő gyéren szűri a hold fényét, utat mutatva nekünk. A ház körül valaki gyenge, de annál használhatóbb riasztóberendezést húzott, konzervdobozokból és mindenből, ami zörög, ha nekimegy valami. Daryl a fák mögül megrángatja az alapdrótot és várunk. A környék csendes, senki nem jön. Még egyszer megrángatja. Most se figyel fel senki a zajra. Halkan, egy kupacban az épülethez osonunk. Felkaptatunk a három lépcsőfokon, ami a verandára vezet, egyenesen a bejárati ajtóig. Daryl végignéz hármunkon, aztán kopog. Talán fél perc telhet el lihegésekkel.

  Aztán berontunk, a szememnek könnyen megy felfogni az újat, jobbra átlagos nappali, kandallóval és kanapéval, balra óriási konyha, konyhaszigettel és egy ajtóval. Velünk szemben folyosó, három ajtóval, Daryl után arra indulok. Benyit az első, én a második ajtón. Fürdőszoba, mint az egész ház, ez is hétvégi stílusra tervezve, kézzel faragott cuccokkal.  Hívogat a mosdás gondolata.

   Miután Abraham a konyhából nyíló dolgozószobában megöl egy Rothadót, biztosítjuk a házat. Nagy előnyünkre szolgálnak a redőnyök, amik minden ablakot védenek. Gyertyákat és konzerveket is találunk, tehát nem kell fogyasztanunk a saját készletünkből. Tüzet gyújtunk a kandallóban, édes meleget sugároz magából és gyenge fényt ad a szobának.

 Odatelepszem az ülőrészére, így az arcom sötétbe burkolódzik, tökéletesen rálátok hármukra. Abraham magára vállalja az őr szerepét, nem a nagyobb termete és szögletesre nyírt, vörös szakálla, hanem a hangjában rejlő parancsoló érzék miatt nem vitatkozom vele. Vannak, akik ilyen képességgel születnek, ismertem hozzá hasonló embereket. Sasha a kanapét foglalja el, nem tudom, alszik – e, ám szemét mindenképp pihenteti, egész tűrhető arcnak bizonyul, mikor nem beszél. Daryl az ablakhoz tartozó széles, ágynak kialakított párkányon fekszik, lábait felhúzva, kezeit feje alá téve bámulja a mennyezetet.

  Észreveszi, hogy bámulom, ezért nem sietek elkapni a tekintetem, visszabámul rám. Egy könnycsepp szabadul ki az örök fogságra ítélt zárkájából és nedvesíti meg az arcom. Nem lehetek gyenge! Elnézek máshova, mielőtt észrevenné a könnyeket.

  Vér fröccsen a betonon. Másodpercekbe telik, hogy ráeszméljek a valóságra. Az álmom brutalitásának sokkhatása alatt önkéntelenül levegő után kapkodok.

-          Rossz álom? – Megrémít a hirtelen hang, Daryl felé kapom a fejem. Lábait keresztbe téve, háttal a falnak dőlt, egy konzerv tartalmát pusztítja.

-            – Ja – bólintok sóhajtva.

  Hajam a nyakamhoz tapad, pólóm átázott az izzadságtól.

-            –  Saját kútja lehet, működik a rendszer, ha le akarsz…

  Úgy nézek rá, mint, aki nem képes felfogni, mit mond.  Újfent bámulom, ezúttal szintén visszamered rám.

-            –  Mi bajod? – Kegyetlenül böki oda a két szót, melyek tűkként landolnak a szívemben. Nem ismer fel, azt hiszi valami őrült csaj vagyok, aki egyfolytában vizslatja.

  Nem válaszolok, inkább a fürdőszoba felé veszem az irányt és bezárkózom. Mindennél jobban el akarom mondani neki. Én vagyok az. Hinne nekem? Magához szorítana, és ott folytatnánk, ahol abbahagytuk? Vagy nem hinne? Ordítozna velem, hogy mekkora áruló vagyok? Miért állítok ilyen lehetetlenséget? Szeretet annyira, hogy meg akarna ölni egy hazugságért? De ki állítaná magáról azt, hogy én vagyok, hamisan? Minek?

  Felhúzom a csuklómon a pólót. A szárnyak megnyugtatnak. Forró fürdőt készítek magamnak, a ruháimat kimosom, és a radiátorra teregetem, aztán élvezem a rég nem érzett tisztaságot.

  Órákkal később jövök ki, Daryl és Abraham gyengéd vitát folytat, Sasha alszik. Elhallgatnak, mihelyst belépek, a tűz pár csupán pislákol, természetes fény szűrődik be a réseken keresztül. A táskámban pakolok, de érzem a tekintetük a hátamon. Kérdőn megfordulok. Engem méregetnek.

-            – Akartok valamit? – Hasonló hangzással mondom a szót, mint legutóbb Daryl.

  A két férfi összenéz, látszik, hogy döntésképtelenek valamiben.

-           – Ahonnan eltereltük a Kóborlókat, Alexandria, az otthonunk. – Alexandria.

  Konzervek hangjátéka csendül fel odakint. Rothadók. Abraham ölés léptekkel az ablaknál terem és kikuksol egy kicsi résen.

-          – Jönnek páran, segíthetnétek.  - A reakciómat lesi.

  Azt hiszi, nem vagyok rá képes? Vagy, hogy nem segítenék? Megfeszített arcizmokkal kikerülöm és kilépek a fényes reggelbe. Nyájakat nyírtam ki, ezek meg huszonvalahányan lehetnek. Hagyom, hogy az alábecsülésből származó csekély dühöm átjárjon, úgy jobban megy. Hallom, ahogy mögöttem kilépnek a verandára, lelépdelek az utolsó lépcsőfokra. Az övemhez csatolt fegyvereim után nyúlok, kezem megakad a kedvencemen: a hegyes végű macsétán. Szinte mosolyogva vágom ketté az első fejét.

  Az első meghozza a kedvem, a többi felpezsdít. Sorozatban végzem ki őket, egy pillanat szünetet sem tartva, visz a lendület. Fejüket különféleképpen szúrom át, hasítom ketté vagy vágom le, hogy megtaposhassam.  Az termés huszonhét végleg halott körülöttem.  Ölésmámor hatása alatt fújtatok egyet és feltekintek rájuk.

-             – Kislány, ez… - szólal meg Abraham, de én Daryl – t lesem.

  Még egy Járkáló bukkan fel, átesik a dróton, ám nem hagyom, hogy felálljon, belevágom a macsétát, mielőtt felemelhetné a fejét. Aztán kiabálást hallok, megpördülök a tengelyem körül, hogy egy nyílpuskával szemben találhassam magam. Daryl két méterre tőlem a szeme elé szegezi a fegyvert, célba véve engem, Abraham mögötte áll, Sasha a nyitott ajtóban riadtan.

  A legkézenfekvőbb kérdést teszi fel.

-            – Ki vagy te? – Összeugrik a gyomrom.

-            – Emlékszel? – Alig kivehető szemeiben valami más.

-      – Ki vagy te? Mi a neved? – Átkozott könnycseppet eredményez a visszafojtott érzés. Reszketve eresztem ki a levegőt.

-             – Felicita Dixon.

 Megáll az idő.

-               – Daryl, emlékszel rám, én vagyok az, Fel… - Nem tudom, mit mondhatnék.

-              – Ő meghalt. Ki vagy te? – Nem hisz nekem, ő nem hisz nekem. Daryl, könyörgöm!

-              – Én vagyok az, Daryl… Fel…

  Nehezen fogom vissza a remegésem, nem hisz nekem. Rám szegezett nyílpuskája mögött tekintete semmit se árul el. Számomra semmit.

  A szárnyak.

 Lassan elindulok felé, testtartása feszült, ugrásra kész, mégis hozzálépek, az íj centikre van a szememtől. Engedi, hogy lehúzzam erős kezét a szerkezettel együtt. Néz, de most máshogy, hisz nekem, csak még be kell bizonyítanom. Mellkasa elé emelem a karom. Készen állsz? Készen állok?

 Felhúzom a puha anyagot, hogy kiengedhessem a szárnyaim, a csuklómon. Néhány fekete vonal, némi beugrással a bőrömön, de annál sokkal több.  A bátyám szárnyát jelenti, Daryl – ét.